Az I. világháború előtt
A 19. század végére igazán divatossá váló tengerparti üdülőhelyek, például Ostende vagy Nizza a távolság és a közlekedés nehézségei miatt csak a tehetősebbek körében volt népszerű. Trieszt 1861-től, Fiume 1873-tól közvetlen vasúti összeköttetésben állt Budával, az észak-adriai térség így könnyen elérhetővé vált a budapestiek számára, akik eleinte jellemzően tavasszal, később a nyári hónapokban is szívesen keresték fel az 1880-as évektől kiépülő Abbáziát. Hamarosan más isztriai települések, például Lovrana vagy Crkvenica is bekerültek az úticélok közé. „Az üdülő magyar megdöbben, ha eszébe jut az átélt nyirkos, ködös, napfénytelen tél, a fogvacogtató tavasz, dideregve csomagol s nyakra-főre siet az Adria mosolygó partjaira, ahol örök a verőfény, lágy a szellő s langyos a tenger hulláma.” – írta a Magyar Nemzet 1906-ban. Az észak-itáliai fürdővárosok között a Trieszthez közeli Grado és Velence fürdőszigete, a Lido vált népszerűvé a középosztálybeliek körében.
A magyar nyaralók magyar vállalkozók által működtetett szállodákban, penziókban is megszállhattak. Riminiben Aczél Arthur magyar szállodás Grand Hotel Hungáriája magyar és francia konyhával várta vendégeit, nála volt vendég a Gerenday család 1908-as nyaralása alkalmával. A szálloda terasza Gerendayék fotóalbumában is feltűnik.
Nyaralás a tengerparton a háború előtt (galéria)
Jugoszlávia (galéria)
A II. világháború után
A rossz magyar-jugoszláv viszony miatt a magyarok csak az 1960-as években térhettek vissza az Adriára. Miután 1966-ban megszűnt a vízumkényszer, a jugoszláv tengerparton is egyre többen nyaraltak, a Magyarországhoz közel eső Isztria mellett Dalmáciában is megjelentek a magyar turisták.
A színes fotókon szereplő család számára 1972-es jugoszláviai utazásuk több volt nyaralásnál: itt tudtak először találkozni a néhány évvel korábban Svédországba emigrált fiukkal.
