Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapja

A Fővárosi Alkalmazottak Segélyalapja, a Segítőalap jogelődje 1887-ben kezdte meg működését. A székesfőváros törvényhatósági bizottsága hozta létre azon alkalmazottak részére, akiknek betegbiztosításáról törvény nem gondoskodott. Feladata a tisztviselők, hivatalnokok és családjaik segélyezése, hitelezése, a róluk való egészségügyi és szociális gondoskodás volt. Az Alap működését a főváros alkalmazottainak befizetéseiből, valamint a főváros pénztárába befolyó hatósági díjak és bírságok egy részéből biztosították.
1916-ban vette fel a Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapja nevet, ekkor bővítette tevékenységi körét, többek között szanatóriumok, üdülőtelepek létesítése is bekerült céljai közé. A Segítő Alap nem csupán a beteg tagok gyógyítását, hanem az egészséges tagok egészségének megóvását is feladatának tekintette, így a gyógyüdültetés mellett nagy szerep jutott az üdülőhelyi üdültetésnek is. A tagok elsősorban az Alap által működtetett üdülőhelyek szolgáltatásait vehették igénybe, az 1920-as években Balatonkenesén és Balatonvilágoson, majd a visszacsatolt területeken 1939-ben Rahón és Kőrösmezőn, 1941-ben Szovátán létesült fővárosi üdülő. De üdülhettek az Alappal szerződéses viszonyban lévő fürdő- és gyógyhelyek valamelyikén is, 1939-ben Balatonfüredre, Csizfürdőre, Hévízre, Hajdúszoboszlóra, Parádfürdőre, Sopronba, a Kassa melletti Bankó-fürdőre, Tátraszéplakra, Ótátrafüredre és Mönichkirchenbe is eljuthattak fővárosi alkalmazottak.
A Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapját 1949-ben kormányrendelet szüntette meg, feladatait az OTI vette át.

A Segítő Alap plakátja
OSZK PKG 1941/293

A Segítő Alap üdülési iktatókönyve
HU BFL VIII.1118.a (pdf)

Balatonkenese (galéria)

Vitorlás felajánlása az üdülőtelepnek, reprezentációs célokra
HU BFL IV.1402.b (pdf)

Lavotta Gyula: A székesfővárosi tisztviselők üdülőtelepe. Magyar Építőművészet 1928/1. (pdf)

Balatonkenesei Fővárosi Üdülőhely

Az I. világháború idején és az azt követő években a Segítő Alapnak egyetlen nagyszabású vállalkozása volt. 1917-ben Balatonkenesén a főváros mintegy 27 hektárnyi partmenti területet vásárolt eredetileg azzal a céllal, hogy olcsó telkeket biztosítson alkalmazottainak. A koncepció azonban átalakult, az 1920-as években itt épült fel a Székesfővárosi Üdülőtelep, amely kedvező árú üdülési lehetőséget biztosított a fővárosi tisztviselőknek és családtagjaiknak. 1930-ban 5–10 pengő közötti összeget kellett fizetni egy napi szállásért és ellátásért.
Az 1924-ben megnyílt egyszerű szállót két további, magasabb igényeket is kielégítő épület követte 1928-ban. A kisméretű szobák hideg-meleg folyóvízzel voltak felszerelve, WC és fürdőszoba azonban csak néhány szobához tartozott. Az épületeket Lavotta Gyula, a főváros műszaki tanácsnoka tervezte. A partnál betonpartfal akadályozta meg, hogy a hullámok elmossák a homokos strandot, a kényelmes fürdőzés érdekében kiirtották a nádast, kikotorták a tó medrét, kabinokat építettek, tornaeszközöket, játékokat telepítettek. 1933-ban alakult meg a Budapesti Sportegyesület vitorlásszakosztálya, amely számára kikötő és klubház épült az üdülőtelepen, Balatonkenese vitorlás- és yachtversenyek színhelye lett.
A parkban teniszpályák kaptak helyet, a játszóházban kuglizni, tekézni, pingpongozni, biliárdozni is lehetett, a játékház előtt ötórai teát rendeztek, az esti tánchoz jazz-zenekar szolgáltatott zenét.
Az 1909-ben megnyitott észak-balatoni vasútvonalnak ekkor még csak Balatonkenesén volt megállója, ezért a vonattal érkező vendégeket az üdülőtelep saját autóján vitték szálláshelyükre. A telep 1932-ben vasútállomást (ma: Csittényhegy), 1935-ben pedig buszmegállót kapott. 1949-ben a Segítőalap megszűnt, az üdülőt rövid ideig az IBUSZ üzemeltette Balaton Parkszálló néven, majd a Magyar Néphadseregé lett, napjainkban Honvéd Üdülő néven működik. A terület ma már Akarattyához tartozik.

„Az építészi koncepció arra törekedett, kevés költséggel, célszerű elrendezésű alaprajzon egyszerű építési formákat alkalmazni, melyek tetszetősek legyenek, tömegelosztásuk harmonikusak s valahogy a hely természeti szépségeihez simuljanak s adják meg azt a jellegzetes architektúrát, mely egy ily tóparti üdülőhely kifejezéséhez okvetlenül megkívántatik. Az architektúra megítélésénél azonban figyelembe kell venni, hogy a helyi viszonyok, a rendelkezésre álló költségfedezetek, valamint a tisztviselői lefokozott igények nem egy luxus tengeri fürdőt engedtek megvalósítani, hanem csak egy egyszerű, nyári, olcsó tartózkodási fürdőhelyet, melynél az építész alkotó vágya csak korlátoltan tudott érvényre jutni. Hogy ily arányban mégis kifejezésre jutott, az a Székesfőváros Tanácsának bölcs, belátó s emberszerető tagjainak érdeme, kik a balatonkenesei üdülő telep ügyét oly sok szeretettel felkarolták s megvalósítását lehetővé tették."
Lavotta Gyula: A székesfővárosi tisztviselők üdülőtelepe. Magyar Építőművészet 1928/1. 18.

Kárpátalja – „Magyar Svájc”

A Trianoni döntéssel elcsatolt Kárpátalja alföldi része és városai (Beregszász, Munkács és Ungvár) 1938 őszén, míg a hegyvidéki térség egésze 1939 tavaszán lett újra Magyarország része. Miután a magyar kormányzat feltérképezte a térség turisztikai adottságait, megkezdte az ágazat fejlesztését. Kárpátalja népszerűsítése érdekében idegenforgalmi irodákat nyitottak, kedvezményes utazásokat kínáltak, és már az első szezon kezdete előtt a táj magashegyi hangulatát, különleges szépségét és egyedi adottságait hangsúlyozó prospektusokat, útikalauzokat adtak ki. A területgyarapodással az ország magashegyekkel bővült, ahol a téli sportok szerelmesei ismét hazai hegyeken sportolhattak.
A fontos munkába a főváros is bekapcsolódott: Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatalában Kárpátaljai Munkaközösség jött létre, melynek munkatársai felmérték a vendéglátásra alkalmas szállodák, panziók és menedékházak számát és állapotát. A Székesfővárosi Segítőalap 1939. június 1-től kibérelte a rahói szállodát, amely ezután Budapest Üdülő és Turistaszálló néven működött. Kőrösmezőn, a Fekete-Tisza völgyének legnagyobb településén új, 100 ágyas turistaszállodát építettek, amely 1941 végétől működött szintén Budapest néven. A hamar népszerű váló szállóktól könnyen elérhetőek voltak a környező sí- és turistautak. Az 1939 és 1943 közötti öt békés szezon során fellendült a kárpátaljai idegenforgalom, sokan jöttek túrázni, síelni a Segítőalap szállodáiba és más szálláshelyekre is.

Kárpátalja (galéria)

Szováta (galéria)

Szováta

1940-ben a második bécsi döntéssel visszakerült Magyarországhoz Észak-Erdély, egy korábban sem kulturális-néprajzi, sem földrajzi tájegységként nem létezett, rendkívül gazdag idegenforgalmi adottságokkal rendelkező országrész.
Trianont megelőzően az erdélyi fürdők és a térség nyújtotta téli sportolási lehetőségek inkább csak regionális jelentőséggel bírtak. A visszacsatolás után Erdély mint nyári (hegymászás, túrázás, fürdők és gyógyfürdők, falusi turizmus, városlátogatások) és téli (síelés a Radnai-havasokban és a Hargita hegységben) üdülési helyszín jelentősen felértékelődött. Az állami idegenforgalmi szervek már 1940 őszén megkezdték a terület idegenforgalmi adottságainak feltérképezését. Kirendeltségeket hoztak létre több erdélyi nagyvárosban, útikönyveket adtak ki, és különböző fórumokon népszerűsítették az immár belföldinek számító észak-erdélyi üdülést. Belügyminiszteri döntés alapján 1941. május 5-én a Szováta Gyógyfürdő Rt. és ezzel a Medve-tó fürdője és környezete, valamint 16 villa és szálló – összesen 217 vendégszobával – a Székesfővárosi Segítőalap kezelésébe került. Ez a kapacitás jelentősen meghaladta a beutalt fővárosi tisztviselők számát, így a fennmaradó férőhelyekre bárki jelentkezhetett a Segítőalap budapesti irodájában. Az 1941 és 1943 közötti három békés szezon során a budapestiek tömegesen keresték fel Észak-Erdélyt, és ez a turisztikai mozgalom illeszkedett az állami nemzetépítési koncepcióba is. A legkedveltebb célpont Szovátafürdő, Tusnádfürdő, Borszék, valamint a Gyilkos-tó és környéke volt. Az 1944-es szezonban a szálláshelyeket már Erdély szerte – így Szovátán is – a magyar és a német katonaság használta.