Kisfizetésű, sokgyermekes fővárosi alkalmazottak
nyaraltatási akciója

Az 1930-as években „havi 200 pengő fixszel” – az ismert korabeli slágerrel ellentétben – legfeljebb egyedülálló ember „viccelhetett könnyen”, családot eltartani tisztes kispolgári életforma szintjén már nem nagyon lehetett belőle. A Segítőalap üdülőiben sem tudtak kisfizetésű, nagycsaládos tisztviselők, pedagógusok és üzemi alkalmazottak számára is megfizethető megoldást találni. 1937-től ezért külön akciót szerveztek három- és annál több gyermekes, legfeljebb 360 pengő törzsfizetéssel bíró alkalmazottak családi nyaraltatására. E célra a főváros falusi családoknál vett ki szobákat hegyvidéken, a Balatonnál, majd a visszacsatolt területeken is. Fizette az útiköltséget, és mivel az üdülő családoknak magukat kellett ellátniuk, a gyermekek számától függő készpénzsegélyt is biztosított. Azt az ötletet, hogy az érintettek készpénzben kapják meg az úti- és szállásköltséget, és ebből maguk szervezzék meg nyaralásukat, elvetették, mivel e családoknál annyi égető szükséglet és adósság halmozódott fel, hogy félő volt, a nagyobb összegű készpénzt nem nyaralásra fordították volna. A főváros által fedezett költség egy főre (beutaltra és családtagra) 1940-ben 41,50 pengő volt.

„A boldog békeidőkben is a tisztviselők óriási tömege el volt attól zárva, hogy szállódákban, panziókban nyaralhasson. Gyermekes családok akkor is falvakban, leginkább a Balaton mentén földmíves házakban vettek ki konyhával együtt lakásokat, ahol háztartást vezettek. Az ilyenfajta nyaralás tulajdonképpen csak a gyermekek ügyét szolgálta, mert hiszen a családanyákra ugyanolyan nehéz háztartási gondokat rótt, mint hogyha itthon, Budapesten lennének.”
HU BFL VIII.1118.a Farkas Ákos tanácsnok jelentése a polgármesternek a nyaraltatási akcióról, 1937. szeptember